A világméretű káoszban és a véres háborúk közepette azt kérdezzük: „Hol van Isten?”

Amikor erős földrengések pusztítják el ezrek életét azt kérdezzük, „Hol van Isten?”, amikor egy szerettünket halálra gázolja egy ittas vezető, azt kérdezzük:”Hol van Isten?”. Amikor az újságban bántalmazott gyermekekről vagy megerőszakolt nőkről olvasunk, azon töprengünk, vajon Isten hol van? Amikor a lélek sötét éjszakáját éljük, mi magunk, amikor úgy tűnik, minden összeomlik, és az életünk nem több, mint egy üres nihil, akkor Istent szólítjuk sírva, de semmilyen hangot nem hallunk, sem a magunkét, sem Istenét.

Hol van Isten? Keressük ezt a tünékeny lényt, amelyet a templomból és a könyvekből ismerünk, próbáljuk Őt gurukon és szenteken keresztül meglelni. Gyakran ez a napunk első gondolata és az utolsó is, éjjel, mielőtt álmainkba merülnénk. A Szellemhez szólunk imáinkban, a meditációink során, és könnyeink közt is. Számtalan névvel illetjük ezt a Lényt : Szellem, az Örökkévaló, Jahve, Allah, Teremtő,Fény, Forrás, Ishvara. Vannak, akik tagadják Isten létezését, ám azt el kell ismerniük,, hogy létezik egy mennyei, határtalan lény jelenlétét, akkor is, ha tudatosan nem találkoztak még azzal, ami szavakkal nem jellemezhető.

Vannak, akik úgy érvelnek, hogy Isten maga a természet. Mások azt mondják, Isten belül van. Ám,szinte mindenki anélkül éli napjait, hogy bensőséges kapcsolatban állna  ezzel a Lénnyel.   Sokan szívükben egy mély vágyakozást táplálnak, hogy megismerjék Istent, de elfogadják azt, hogy mindez csak akkor lehetséges, ha elérik a szintén teljesen ismeretlen mennyei királyságot.

Isten itt van, érzem, itt ebben a fizikai valóságban. Magamban, körülöttem, másokban, a természetben, és a bennünket körbevevő dimenziókban. A szellem benne van minden lélegzetemben, minden lépésemben, minden percben, amely az életemben eltelik.

De hol van Isten? Miért nem jelent meg nekem? Miért- kérdezem magamtól- miért nem tudok túllépni a mentális állapotomon, hogy megértsem, hogy lássam és halljam azt a Lényt, akire annyira szeretnék emlékezni? Ha ilyen nagyon szeretem Istent, akkor ó, miért ilyen tünékeny és megfoghatatlan ez a Lény?

Tudom, miért. Meglep, hogy egyáltalán fel kell tennem ezt a kérdést, de hát úgy teszek, mintha nem tudnám a választ.. Ma kimentem egy kicsit a szépséges téli Coloradói délutánba, hogy békésen elszívjak egy cigarettát. Nem is gondoltam, a „hol van Isten?” kérdésre. Nem tudom, mire gondoltam éppen, de igazából semmi fontosra.

Feltételezem, hogy már olyan gyakran feltettem a „Hol van Isten?” kérdést, hogy egyszer csak tényleg meg kellett már válaszolni. És ennek eljött az ideje. Ismét. Talán ez alkalommal nem fogom elfelejteni, mert most le is írom.

Isten mindig itt van. Ám a Szellem fénye olyan tiszta, egyszerű és intenzív, hogy szétvetne engem, ha befogadnám odaadással. Olyan szintű szeretet és együttérzés árad belőle, hogy meghasadnék a jelenlétében. Olyan fenséges, hogy a bennem lévő sötétséget azonnal kitörölné- azt a részemet, amely évezredeken keresztül fejlődött ki, és attól tartanék, hogy nem maradna belőlem semmi.

Isten esszenciája gyengéden suttogását hallottam: „Szeresd magad úgy, ahogy én, és akkor be tudsz majd fogadni engem. Szeresd magad, és emlékezni fogsz rám.”

A Szellem fényessége csodálatos. Ám, mi rázártuk az ajtót attól félve, hogy megsemmisít majd bennünket az is ha csak egy apró kis szikrája ér bennünket. Akkor is zárva tartottuk az ajtót, amikor pedig a Szellem jelenlétét szerettük volna megtapasztalni. Visszahúzódunk a mindennapi rutinunkba, és azt kérdezzük: „De hol van Isten?” A rutinunk során pedig ismét elfelejtjük szeretni magunkat. Inkább visszavonulunk és tanulmányozzuk Istent, másoktól kérdezősködünk, hogy vajon ők tudják-e hol van az Isten, és a külső dolgokban keressük Istent. Úgy fekszünk le éjszakánként, hogy abban reménykedünk, a következő napon végre megismerjük majd Isten szeretetét.

Míg végül az önmagunk iránt érzett szeretetünk meghaladja az Isten utáni vágyakozásunkat,és megismerjük a megismerhetetlent!

A februári Shaumbra Hírlevélből fordította Szénási Kata